Troppauer barátunk folytatja a mesélést ott, ahol a múltkor abbahagyta:
Ahogy végigolvastam a kollégák történeteit, szép lassan megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy talán nem mindenhol voltak annyira sötétek a tiszthelyettesek, mint nálunk Szegeden. Persze itt se mindegyik volt az, de azért akadt egy-két díszpéldány. Most egyikükről lesz szó, nevezetesen Bandi törzs elvtársról, a nevet megint nem írom ki. Nem tudom, most mivel foglalkozik az életben, de ne bántsuk, ha nem muszáj – bár rászolgált.
Ő volt a szolgálatvezetőnk, és ahogy már az időnk elején közölte velünk, „a szolgálatvezető a század anyja, bazdmög, érti, hö?” Ez volt a szavajárása, magázott, de a „bazmög” szót kötőszóként használta, és állandóan megkérdezte: „Érti?”
„Kissé” alkoholista volt, értsük ezalatt, hogy reggel már általában piásan jött be. Jaj volt nekünk, ha ő volt a szinten a napos tiszt, kijutott a jóból ilyenkor. Egy kis mitugrász ember volt, talán kisebbségi érzés is munkált benne, a fene sem tudja. Mindenesetre hamar rájöttünk, hogy messze a leggenyább a századnál.
Az első sztori már az eskü előtt megtörtént. Egy szép vasárnap délután napos tisztként időzött, mikor egyszer csak sorakozót vezényeltetett. Behívta a fodrász haverját a városból, és kiadta, hogy mivel mindenkinek hosszú a haja, mindenkinek meg kell nyiratkozni.
A haver (fejenként 10 Ft-ért) szépen sorban mindenkit megnyírt a szakaszparancsnokiban. Gondolom, tintázni kellett a kis mellékes. Aztán egyszer csak egyik társunk kitalálta, hogy ha lúd, akkor legyen kövér: kopaszra. Bandi törzs bőszen helyeselt: Ez a beszéd katona, nem köll itt szarakodni, bazmög! A hátralévő összes katona kopaszra borotváltatta a fejét, persze én is pont köztük voltam. Jó bulinak tartottuk. Vettünk a kantinban golyónyalókát, tiszta Kojak szakasz lettünk.
Hétfőn reggel hatalmas balhé volt század sorakozón. Ki mondta maguknak? Miért csinálták ezt? Hogy képzelik? stb. A századparancsnokunk teljesen ki volt bukva. Eskü előtt egy héttel. Mint kiderült, ekkoriban ki volt adva, hogy nem szabad kopaszra nyíratni a kiskatonákat. Mit szólnak a szülők, stb. Valaki még panaszt tesz. Mi persze rögtön mondtuk, hogy a Bandi elvtárs nyíratott meg mindenkit, ő helyeselte, sőt. Zászlóaljdiszkón kihirdették, hogy meg lesz fenyítve, aki ezentúl kopaszra nyiratkozik. Hogy Bandi barátunk mit kapott, nem tudom, de hogy ettől fogva még jobban utált minket, az tuti.
A szakaszparancsnokunk, Josi főtörzs, szintén nem volt egy nagy elmebajnok, de viszonylag emberséges módon bánt velünk. Úgy volt, hogy vele megyünk népgazdasági munkára. Derült égből villámcsapásként ért minket, hogy megbetegedett és Bandi törzsőrmester jön helyette. Szerencsére másodikként még egy vagány, rendes őrmester jött a másik zászlóaljtól, aki ráadásul már beadta leszerelési kérelmét, így neki kevesebb volt hátra, mint nekünk.
A Mezőhegyesi Állami Gazdaságban egy kis majorban helyeztek el minket. Volt egy kis bolt ott, az étkezde, meg egy kocsma. Ugyanaz a házaspár csinálta, 12-16 óra között a bolt, 16-20 óra között pedig a kocsma volt nyitva.
Bandi megtiltotta a kocsmába járást, persze ő mindig ott volt. Csütörtökön hazament, utána Rudi volt velünk, az őrmester, akkor szabad volt sörözni, sőt. Megszokott vezényszó volt: “Irány a kocsma, lépés indulj!“
Hatalmas sáros rész választotta el a kis körletünket a kocsma-bolt-étkezde épületegyüttestől. A Csepelünket hajnalonként a szakasz tolta ki sokszor a dagonyából. Legszebb napjaink egyike volt, mikor Bandi részegen beleesett a sárba. Még a tányérsapkájáról is csepegett a latyak. Sok mindenért kárpótolt minket az a látvány.
Egy alkalommal elkapott minket valahogyan Bandi a kocsmában. Ötünket. Kiállított a szakasz elé a sárba, majd kihozta a szolgálati szabályzatot és azt mutogatva ordította: „A katona nem ihat, mert mindig képes kell legyen a haza védelmére. Érti? Bazmög! Elbaszta, nem megy haza! Bazmög!” Eközben ő maga természetesen be volt rúgva, mint a disznó. Nem tudom, voltatok-e már így, de iszonyatos röhögőgörcs fogott el minket e barom produkciója láttán. Hátratolt tányérsapkában, lila fejjel, a piros könyvet lobogtatva üvöltözik, mint az állat. Minél jobban röhögtünk, ő annál jobban ordított és fenyegetőzött. Szép kis pozitív visszacsatolás. Aztán egyszer csak megunta, legyintett, és visszament a kocsmába.
Nekünk meg az áldott jó kocsmáros (Józsi bácsi) a hátsó ajtón adogatta ki a csatos üvegbe csapolt kőbambikat.
Egyszer munka közben odajön hozzám Bandi: „Ide figyeljenTroppauer, bazmög! Tudja maga meddig embör az embör. Bazmög?” „Jelentem nem tudom.” „Na figyeljen jól, bazmög! Az embör az addig embör, amíg embör. Érti bazmög?” Máig nem tudom ezt hova tenni. Volt még egy ilyen mondása, odajött és azt mondta: „Troppauer, ismeri a grillcsirke elméletet? Csak lassan forgatva, apránként bazmög!” Fogalmunk sincs, mi járhatott az eszében, miközben ezeket a bölcsességeket mondogatta.
Egy napon aztán megérkezett ide is a fodrász. Mindenki nyiratkozzon meg, ez a parancs. Mi, a kopaszra nyírtak ezt most kihagytuk, hiszen még mindig csak 1 centis hajunk volt. A fodrász haver bemószerolhatott, hogy nem voltunk mindannyian, mert sorakozó lett másnap, és oltári lebaszás. „Maguk mind mennek a futira. Elbasztákbazmög. Parancsmegtagadás!” „De hát egy centis hajunk van, törzs elvtárs!” „Nem számít bazmög, a parancs az parancs.”
Hát ez a fickó jutott nekünk – mostohaanyának. Volt még sok esetünk, de már így is hosszúra nyúlt a szöveg. Egyszer még nagyon lebaszták miattunk, de ez megér egy külön posztot.
Egyszer egy bajtársam beszólt neki: „Bandi elvtárs, ne szidja az anyámat, én sem szidtam a maga kurva anyját!” Jellemzően le se esett neki, hogy mi is volt ez.
Néha kapus volt, ÜTI-H soha, pedig más törzsőrmesterek szoktak adni. Ott is gecizett, nem volt jó olyankor kimenni vagy bejönni. Ahogy múlt az idő, egyre kevesebbet foglalkozott velünk, aludt a raktárban, mi meg kerültük, ahogy tudtuk. Anyánkat…
P.S. Körülnéztem a neten és érdekesség, hogy a majorból, ahol a népgazdasági alatt laktunk, mára ifjúsági military-tábor lett.