BigJoe kollégának még maradt másfél adagnyi konyhai története:
Az adyligeti szanatóriumban, az őrkonyhán reggelire esetenként pizzát adtak. Nem egy komoly dologra kell gondolni, de pizza volt. Egy szép napon Atissal együtt nem voltunk szoliban. Meglepő, de ilyen is volt. Unatkoztunk. Már túl voltunk a reggeli pizzán.
Jaj, egy fontos részlet kimaradt, a pizza feltétje mindig kopottas volt. Alig volt rajta valami. Az a valami is csak paradicsomszósz volt, szóval se komolyabb sajt, se hús.
Mivel nem tetszett a dolog, szóvá is tettem:
– Szakács barátom, nem maradt le valami?
– Micsoda?
– A cuccos a tetejéről! Konkrétan a feltét, tudod: sajt, hús, paradicsom, stb.
– Á, ezek így jöttek…
– Jó, rendben.
Megettük, és arról beszéltünk, hogy mekkora a szegénység, ha kopasz pizzát eszünk. Szóval elmúlt a reggeli pizza hatása 9 órára, éhesek vagyunk.
– Menjünk a konyhára, kunyeráljunk pizzát! – javasoltam, és Atissal el is indultunk. A kiadópult felül üvegezett volt, alul marad egy kábé 1 méteres rés, itt adták ki a csócsálnivalót. Bekiabáltam, előjött egy szakács:
– Igen?
– Nincs egy kis maradék pizza? Éhesek vagyunk.
– Hozok, várjatok.
Hozott, de ezeket egyszer már valaki megette. Semmi nem volt a tetejükön.
– Nincs olyan, ami picit jobban néz ki? Vagy van rajta valami?
– Á, már csak ez van – volt a válasz.
– Te srác, hát abban a tepsiben mi van? –mutattam a válla fölött átnyúlva.
– Abban már nincsen semmi – vágta rá a szakács.
– Kapd el, Atis!
Atis benyúlt az üveg alatt, megfogta a szakács nyakát, vagy valamelyik felső alkatrészét és nekirántotta az üvegnek. Beugrottam a pult felett a konyhába, a szakács meg visítozott, hogy:
– Ne csináljátok, ide nem jöhetsz be!
Aztán csend lett, de hogy mitől nem tudom, mert már nem érdekelt: találtam egy nagy tepsi pizzát, vastagon feltéttel. A szakácsok a mi pizzánkról a feltétet leszedték és gyűjtötték maguknak egy külön tepsiben, raktak mellé néhány „feltétes” pizzát is.
– Megvan Atis, ide dugták! Viszem mindet! – és az egész tepsit kiraktam az ablakon át. A szakács csak csendesen nézett, amíg Atissal csináltunk egy-egy dupla pizzát.
Ez így nézett ki:
– pizzatészta
– feltét + feltét + a többi feltét + még feltét
– pizzatészta
A maradékot – zömében csak a pizzalapok – visszaadtuk (az az áldott jó szívünk!).
A századra úgy mentünk vissza, hogy egyensúlyoztuk a pizza tornyokat. Néztek is az éhezők! A körletben benyomtuk, aztán pocolás.
A szakács sráccal, volt még egy afférom. Disznótoros volt a menü, én a véreshurkát – erkölcsi okok miatt – nem eszem meg. Amint én kerültem sorra, finoman kértem a srácot:
– Légyszives, a vérest ne add ki, nem kérem.
Megkaptam. Csoda, hogy hozzávágtam? Aztán panaszkodott, hogy bunkók az őrök…