Amennyire az eddigi több, mint félezer, itt megjelent katonasztoriból kitűnik, az őrség mellett a konyhai szolgálat volt az a tevékenység, amiről egy átlagos katonaember bármikor tud tartani egy többórás előadássorozatot. Enni mindenki eszik, s laktanyán belül (jobb híján) erre a tevékenységre főként a legénységi étkezdében kerül sor. De ne feledjük a katonamondást se: nem mindegy, hogy az étkezdei pult melyik oldalán állsz… BigJoe is összeszedte a konyhai emlékeit, ezek első részét olvashatjátok most.
Gondolom, a legtöbb katonaviselt embert egyszer befújta az elöljáró által generált szél a konyhára. Mivel nekem sem sikerül kihagyni ezt a felejthetetlen élményt, ezért közreadok egy párat a konyhai élményeimből.
a.) Tiszti étkezde/konyha
Egy szépnek nem mondható napon Palla százados (Rőzse komám társaságában) elküldött az ezredkonyhára. Koppra hajnalban jelentkezni kellett a konyhaügyésznél, aki ízlése szerint osztott szét bennünket. Mivel még nem volt képben velünk (később már tudta, kikkel áll szemben), így a tiszti konyhába száműzött Rőzsével. Kicsit paráztunk a tiszti konyhától, de alaptalanul.
Itt csókos szakácsok ténykedtek, a szolgálatban lévő HT-nak csináltak valami reggelire valót. Persze megdézsmáltuk, mert amit mi kaptunk, az nem is hasonlított a tisztességes ételhez, így már reggel fekete lappal indítottuk a napot az egyik szakácsnál. Beállított mosogatni, mi meg csináltuk, ahogy tudtuk. Én az egyik vályúnál, Rőzse meg mellettem valahol. Dél környékén jöttek az őrmik és rendeltek. Általában sült krumplit kértek, meg rántott szeletet.
A szakács a burgonyát az olajsütő kosarába teszi, majd – elkövetve egy komoly hibát – odaállítja Rőzsét, mondván:
– Szólj, ha aranysárga lesz!
Ekkor még nem tudta senki a konyhán, hogy Rőzse téveszti a színeket, főleg a sült krumpli színét. Nem szólt a sárgánál, csak akkor, amikor már kezdett barnulni, magyarán megégni/túlsülni. A szakács letolta, de nem jött zavarba, feldobott egy új adagot. A sötétedő krumplit meg nagylelkűen Rőzsének adta, aki ette a ropogósra sült krumplit, miközben figyelte a másik dózist. Most időben szólt, a szakács kiemelte az olajból és hagyta csöpögni. Mivel én magam is kezdetem megéhezni, elkezdtem csipegetni (Rőzse nem adott a „legénységi krumpliból”). Mire jött a szakács, a krumpliból alig maradt.
Ekkor elküldtek takarítani, hypózni egy WC-be, ezt már leírtam korábban valamikor. Miután visszamentem (közben Rőzse elmosogatott), felmostuk a konyhát, s közben megjegyeztük a szakácsnak: Te gányoltad össze, nem neked kellene rendbe is rakni? Ekkor Rőzsét – komoly tiltakozásai ellenére – elküldték krumplit pucolni a másnapi ebédhez. Engem már nem küldtek „komolyabb” feladatra, hiszen rendbe vágtam a WC-t.
Később Rőzse elmesélte, hogy a krumplipucolásából se kérnek többet. Volt pucológép, beborította az anyagot, adott neki vizet, aztán lelépett. Később, amikor visszament, észrevette, hogy a krumplik egészen apróra koptak. Beállították zöldséget pucolni – hátha abban ügyesebb –, de azt is megunta, ezért a répának levágta a zöldjét, lemosta róla a föld zömét, majd késznek nyilvánította.
A következő napon inkább nem ettünk levest.
Valszeg nem voltak megelégedve velünk (már tudták, hogy kik vagyunk), mert a következő konyhabugi alkalmával nem mehettünk a tiszti konyhára. Kifejezetten kérték a távolmaradásunkat, főleg az egyik szakács.
b.) A legénységi étkezde
„… megfogom a tányért, pörgetem a tányért…”
Érdekes, élménydús napokat töltöttünk az ezredkonyha legénységi részén, kifejezetten élveztük. Mivel kezdtek kiismerni minket – 
múlhatatlan érdemek a tiszti konyhán –, így megnyertük a mosogatást. Ez egy ezredkonyhán nem piskóta. Civilben is női munkának tartom (csinálja meg a …), de itt? Igen, megcsináltuk!!! Sikerült! Megint együtt szolizunk Rőzsével. Elértük a célt, szórakoztunk.
A leosztás a mosogatóban a következő volt:
– két ember beszedi a szennyes tálcákat tányérral, maradékkal, stb., majd szétdobja: mélytányér, lapostányér, kés/villa/kanál mind másik tálcára, oszlopban (a kés/villa/kanál az nyílván nem). A helyiség egyik végében beadták (vagy dobták) a mosatlant, a másik végében elmosták, középen meg volt egy hatalmas kupac tiszta edény, több összetolt asztalon. Ez talán 1-2 négyzetméter lehetett. Az oszlopba rakott tányérokkal ezt kellett kikerülni és beletalálni a mosogatóvályúkba, amikből több volt egymás mellett, mindegyik előtt egy-egy elítélt.
Bocs: határőr.
A tányérhordás az csókos meló volt, szívatós a mosogatás, főleg az első vályúnál, mert ott gazdagon maradt anyag a tányéron. A maradékot tekintve szívatós volt a tálcák fogadása is: két ember szedte be őket, és bizony elég pörgős volt, amikor egy-egy század egyszerre adta le a tálcát. Ja, a maradékot a Denáj élőlényeinek fenntartott szürke kukába kellett borítani, a szalvétát meg egy másik gyűjtőbe dobni.
Szóval összetett feladat volt. Ha sok kütyü összegyűlt, akkor
az erre a célra rendszeresített katonák továbbították a cuccot a mosogató katonáknak. Rőzse megnyerte a mosogatást, én meg kapkodhattam a srácok által beadott tálcákat. Mivel a fogyasztók vagesz gyerekek voltak, (meg biztatták őket rendesen a tisztesek), ha nem volt hely a polcokon, szépen egymásra pakolták. Ha már így se fért el a sok tálca, akkor nyomta befelé a polcon lévőket. Az meg az én oldalamon deszantolt, szóval serényen kellett melózni.
Az ebéd idején sikerült az ablaknál egyedül maradni egy szűk fél órát, fut a program, pakolok. Magaslik a mosatlan, jön a transport HŐR.
– Ne vidd el, még rakom a tetejére! – kértem, de hiába a jó szó, már szinte szalad a mosatlannal.
A lapos tányért – a rakománnyal együtt – utána dobtam. Korábban jól ment a frizbizés, de az ételmaradék kiegyensúlyozatlanná tette a tányért, illetve a kezem is zsíros volt, ezért nem csavartam meg eléggé. Szóval mellément a tányér, nem találtam el a srácot. Illetve csak a maradékkal. A hátát, ja meg az össze többi HŐR-t betakarta a matéria a mosogató környékén. A tányér Rőzse előtt landolt a mosogatóban, kb. úgy, mint egy hidroplán. Rőzse nem lett szottyos, ellenben kizökkent az egyhangú mosogatásból. És visszakézből megkaptam egy másik tányért, meg egy használt szalvéta galacsint, no meg az anyámat. Mindezek a tiszta tányérok és étkészletek fölött röpködtek, persze az anyagból jutott mindenhova.
– Játszol, Opti? – kérdezte Rőzse.
A látszat kedvéért gyorsan beletemetkeztem a munkába. Raktam mindent mindenhova. Megint jött a transporter.
– Ne vidd el, még fér… – kértem ismét, de megint elvitte.
Ekkor megelőző csapás ért: Rőzse hozzám vágott valami rongyot vagy szivacsot. Gyorsan reagáltam:
– Ne játszál mán törpe… inkább mosogassál! – szóltam és repült valami feléje. Találat.
Végeztük a feladatot tovább.
Jöttek a srácok, pakolták a tálcákat, a transporter meg sehol. A torony tetejét már nem értem el a földről, létra vagy szék meg sehol. Mellé nem fér több. Az ablakba meg csak rakják rendületlenül a tálcákat, tele mindenféle maradékkal. Rövidesen benyomják nekem és minden a földre borul.
Ekkor rájöttem, hogy a denáj élőlényeinek szervezetében lévő ásványianyag-tartalommal senki sem törődik. Ezen a tűrhetetlen állapoton javítani akartam, ezért megkapták a komplett étkészletét pár embernek (kanál, villa, kés). Ez úgy történt, hogy a tálcáról minden ment a denáj kukájába, ne legyenek vashiányosak a disznóink.
A konyhaügyész-helyettes (KUH, sor-HŐR) rákérdezett: mi a fenét csinálsz?
– Gondoltam, csóri disznóknak kell a tányér, mert vacak lehet mindig a vályúból zabálni. Az étkészlettel meg a vashiányt pótolnám.
Lemondóan legyintett és gyorsan elment. A disznók később egy komplett tálcát is kaptak, majd további megrakott tálcákat, ahogy azokat elém rakták. Megjegyezném, hogy a sertések nem panaszkodtak az általam összeállított menüre.
Mint minden jó, a mosogatás is véget ér egyszer. Ekkor egy szakács – még nem ismert szegény – a kezembe nyomott egy nagy tál sült húst, a hús tornyozva állt a tálon, komoly feladat volt egyensúlyozni vele, majd a következő parancsot adta (mindegyik parancsolgatott az elején, aztán megbarátkoztunk):
– Opti! Lemész a kapuhoz, keresed X.Y. kapuügyeletest és a kezébe adod a tálat. Megmondod neki, hogy Y.X. szakács küldi. Már várja! De nehogy egyél a húsból, mert halálra sz…atlak!
Szóval kedvesen megkért, hogy ne fogyasszak a sorkatonáktól ellopott húsból, hanem vigyem a kapusnak. Aki amúgy a tiszti konyhán azt és annyit evett amennyit akart. Hát ez tényleg nem nézte, kire bízza a kaját. Bár velem jobban járt, mint Rőzsével. Elmentem a kapuig, Rőzse nem ment volna olyan messzire…
Az első utam a konyán lévő sittesekhez vitt:
-Ki éhes? Itt egy csomó hús! Egyetek! Vegyél még, van bőven. Tegyél az őrségnek is…
Természetesen előkerült még néhány ismeretlen arc, s mivel szemlátomást az éhhalál szélén voltak, adtam nekik is. Én szándékosan nem ettem a húsból, mert milyen dolog lett volna felzabálni, amit rám bíztak? Meg így nyugodtan mondhattam: én egy falatot sem ettem a húsból!
Amikor már a tál súlya kényelmes lett, lesétáltam a kapuhoz. Amikor a kapu közelébe értem, a kint ácsorgó Hőr beszólt a KAU-nak, az kijött kezét dörzsölgetve. Majd amikor közel értem hozzá, a mosolya eltűnt, pont mint a tálról a hús…
Nem tudom ki volt a KAU, az arcára sem emlékszem. Csak a hangjára, főleg a hangerőre. Volt neki… Mikor elmúlt a dühe, rákérdezett:
– Megetted útközben?
Tiszta lelkiismerettel mondhattam: én egy falatot sem ettem a húsból!
Majd befordult a bódéba miközben arról motyogott, hogy: Na, majd adok én ennek a Y.X. szakácsnak…
Az ezredkonyhai teljesítményemmel maradandót alkothattam, nem vezényeltek többé oda. Viszont Rőzsét gyakran. Igaz, Rőzse nélkülem nem ment le, mert unalmasnak találta. Én sokszor jeleztem neki, hogy ez gyakorlatilag parancs megtagadás, de ilyen apróság nem érdekelte. Inkább egész nap aludt.